Retro: Galgaguta

GALGAGUTA

A székhelyközségben, Nógrádkövesden, a tanácsiak előszeretettel ajánlják a figyelmünkbe – valahogy ki ne kerüljük Galgagután a “krónikás” Gyürki Tibor pedagógust és társait! Hogyanis kerülhetné ki az egyik krónikás a másikat? De előbb azért mégis teszünk, vagy két “tiszteletkört”, csak úgy gyalogszerrel Galgaguta, tisztára sepert utcáin, be-benézve bisztróba (új ez is, méltán büszkék rá a helybeliek olyan takaros!) asszonyokat foglalkoztató kis üzembe, százéves istállót őrizgető emeletes portára, ahol az új ház végében félig lebontva még a régit is megtaláljuk: körüljárjuk a szépre tatarozott művelődési házat, ahol valamikor – lehet annak másfél évtizede – egy országos ünnep alkalmával az útonjáró krónikás először találkozott a híres-neves galgagutai népviselettel, a pávakörrel… Ez azonban kissé bizony fájó pontja a gutaiaknak. Merthogy egy ideje nem énekelnek együtt az asszonyok, nincs talán, aki összerfogja a csoportot. Kár érte, kár hogy nem alakul újra, de ami késik nem biztos, hogy végleg el is marad már… A tévében pompázó sikeres pávások újra felélesztették az igényt Galgagután – ez is érthető.

Itt azonban néhány pedagógus él csak. Közülük való Hugyecz Jánosné és Gyürki Tibor (egyik kollégájuk gyesen) és egy-két pedagógus aligha képes mindenre. Akkor sem, ha nagyon sok a segítője, akkor sem, ha minden más, például a vöröskeresztes munka (280 véradó él Gután!) a népfrontos tevékenység, az MHSZ-élet, az ÁFÉSZ-hez tartozó szakcsoporti munka egyébként nagyon eredményes. És ha már szóba került a Vöröskereszt: ritkaságszámba megy az is, hogy a felnőttekből álló héttagú honismereti kör és a Vöröskereszt hagyományosan együtt, közösen rendezi minden évben az öregek napját. Ott azután mindig bemutatják a legújabb galgagutai képes (diaképes, hangosított, zenével szerkesztett!!) krónikát. Az április negyedikei községi ünnepségek, esetenként más alkalmak (falugyűlések) sem telnek el anélkül, hogy a község egész évi gyarapodásáról, változásairól, midnennapjairól készült sajátos galgagutai híradót be ne mutatnák.

Hogyan él a galgagutai ember a megváltozott világban, a falusi körülmények gyors átalakulása, az élet és életmód teljes átszerveződése közepette – válaszol erre akár a krónika is, melynek színes-szép diaképeit Gyürki Tibor pedagógus készíti (táskájában mindig ott az apparát), míg értékes szövegét Hugyecz Jánosné írja. Párját ritkító évkönyve ez Galgagutának, amelynek valamennyi számát -, már a tizedik bemutatására készülnek! – gondosan megőrzik, beleértve a keretbe foglalt elszálló gutai pillanatokat, a gyorsan tovatűnő múltbeli emlékeket, a tárgyi kultúra még látható tanúit. De megőrzik nyilván az írott anyagot (szabályos stúdió-forgatókönyv valamennyi) és a zenés-szöveges magnószalagokat is. Értékét ma is sokan felfogják, a krónikát mindenki szívesen nézi, de valóságos jelentősége szó szerint a jövőben teljesedik majd ki. Nem csupán a galgagutaiak, az utánunk jövők -, valamennyiünk szemében.

A szép bisztró mellett (éppen a keresztútnál nyílt) két jól ellátott boltocska, orvosi rendelő, óvoda, alsó tagozatos, szlovák anyanyelvet is oktató iskola (a századelőn épült, de az átalakítások valósággal újjávarázsolták) és jó néhány más, alapelállást nyújtó létesítmény teszi, no meg a szülőföldhöz ragaszkodás, hogy az ezerlakosú Galga menti nemzetiségi község lélekszáma nem csökken, nem apad. A férfiak nagyobbik része eljár dolgozni a közeli ipari, építőipari üzemekbe és a fővárosba, a Haladás Textilipari Szövetkezet (Budapest) meg néhány éve ma már jól menő kisüzemet létesített egy manapság nagyon keresett cikk előállítására: kézimunka-előnyomást végez a modulfaházban létesített üzemben mintegy 16+18 asszony.
Ujvári Jánosné csoportvezető azt is elmondja, hogy az igazán jó kollektíva nem csupán a munkában, az apró emberi dolgokban is segíti egymást. Van, aki éppen itt, az asszonytársak között, a hasznos munkában talált igazán magára…A minták szinte valamennyi híres-neves népi motívumokt felelevenítenek. Készült itt kalocsai, torockói, sárközi, buzsáki, matyó, írásos, rezi kézimunkamintát rögzítő előnyomás az ország valamennyi tájára. Kézimunkát igénylő kisüzem más is van Gután, de valahogy ez a természetes, hiszen mind a mai napig messze földön híres a helyi népművészet is! “Csak a vak nem hímez Galgagután!” – vélekedik mosolygósan-büszkén Ujvári Jánosné.

A nyelvi nemzetiségi kultúra ápolása, megőrzése mellett némiképp megmaradt a népviselet is, hiszen a nem egészen fiatal asszonyok, meg a kicsit idősebbek – viselik hétköznap, ünnepnap a szép öltözék egyszerű, vagy gazdagon díszített változatait. De a fiatalok már elhagyták – szükségszerűen történt ez így. A községből kilépve a gyorsan változó divatnak kell megfelelni, de a kisebbekre, a gyerekekre otthon, egy-egy szép ünnep alkalmával a szűk szoknyába bújt mamák szívesen ráadják a gutai népviseletet. S ha meggondoljuk, talán ez az egyik leghatásosabb (mert a gyerek a különösen szép ünnepnapokhoz párosítja) eszköze a nemzetiségi kultúra megőrzésének, az ősi viselet “megtanulásának”, a múlt értékeinek felismerésének-megbecsülésének. Így van ez rendjén. De dívik még a népibabakészítés, vagy a tárgyfestés – például Pártosék portáján, ahol a ház asszonya leírhatatlanul szép és változatos virágerdőt festett már korsókra, tányérokra, tálakra egy nagyon derűs, régi értékes paraszti naív kultúra továbbfejlesztéseként. Ugyanakkor mégis megmaradva nagyrészt a hagyományos galgagutai motívumoknál, az alakos megjelenítéseknél, amelyek iránt (tényárokon) éppen helyben igen nagy és figyelemreméltó az érdeklődés. Nagyobb baj az, hogy a becskei híres fazekas már nemigen akarja meglendíteni a korongot, befűteni a kemencét…

A honismereti kör hét tagja között pedagógusokat, tanácsi dolgozót, mérnököt, gyári munkást, óvónőt találunk. Nem csupán a múló pillanatot örökítik meg, de például feldolgozták, a jövőnek megmentették a gutai dűéőneveket – szlovák és magyar nyelven, megőrízve általa egy eltűnt paraszti életmód, névbeli emlékeit. Még jókor cselekedve, hiszen ha közöttünk is élnek azok, akik valamennyire emlékeznek – a dűlőket már régen összeszántotta a nagyüzemi gazdálkodás. A tizedik krónikát meg éppen a Vöröskereszt fennállásának, működésének százéves centenáriumán mutatják majd be a gutaiak.
Guta, Galgaguta (néveredetében helyben a “csepp”-et és egy bizonyos bujáki agát vélnek felfedezni) sokszor épült újra. Mai lakóinak nagy része az Árva vármegyéből 1700 körül ide telepedett szlovák ősök leszármazottja. Megnyerő magabiztosságuk, emberi derűjük egyként táplálkozik a múlt ismeretéből, a jelen és a jövő bizonyosságából.